Nézze meg ezeket az ügyvédeket, ha meg akarja érteni, milyen abszurd korban élünk!

A Diane védelmében című sorozatnál kevés aktuálisabb tükröt találunk, amely a tévések eszközeivel tűpontosan képes megmutatni az amerikai valóság abszurditását.

Meddig lehet elmenni az őrületben? A Diane védelmében (The Good Fight) alkotói szerint meglehetősen tágak a határok e tekintetben, és a művészi ars poeticájuk csodálatosan rímel a jó ideje őrült korra, amelyben élünk: a negyedik évadát taposó sorozatban még mindig bármikor képesek olyan helyzetet teremteni, hogy eldobjuk az agyunkat.

Harvard-diplomás, városi liberálisok, feministák, afroamerikai aktivisták Donald Trump elnöksége alatt - mi ez, ha nem a rémálmok tökéletes alapanyaga?

A Diane védelmében tulajdonképpen egy véletlenül kipattant csoda, amely azért működik olyan jól, mert a világban egy csomó minden viszont rosszul működik. És mert minderre képes okosan, viccesen, mélyen reagálni, az epizódjai pedig csiklandozzák az elmét. Nemcsak szórakoztatnak, hanem intellektuális mélységekbe is magukkal rántanak.

A Diane védelmében a méltán népszerű, hét évadot megért A férjem védelmében (The Good Wife) spin-offjának indult, és az HBO Gón épp futó negyedik évad idején is érdekes felidézni, hogy mivel a pilotja még a 2016-os amerikai elnökválasztás előtt készült, az alkotók utólag vágták bele a jelenetet, amelyben a főszereplő Diane Lockhart (Christine Baranski) megsemmisülve nézi végig Donald Trump elnöki beiktatását. Mert hogy a forgatókönyvírók is egy Clinton-elnökségre készültek - a gondolattal el is játszanak a negyedik évadban, de erről kicsit később. A sorozat viszont azóta is folyamatosan merít inspirációt Donald Trumpból, és a világból, amely őt elnökké emelte, és amelyet ő elnökként alakított és átalakított.

A Diane védelmében nem mellesleg a Bechdel-teszten is jól teljesít: a főbb szerepekben nőket találunk, a főszereplő ráadásul hatvan feletti, és a legtöbb szereplő fekete - ezek közül egyik adatnak sem lenne hírértéke, ha nem szoktunk volna meg egy teljesen más világot, ha filmről van szó.

Nem beszélve arról, hogy ez az a sorozat, amelynek már a főcíme egy műalkotás, amely tökéletesen idézi meg a műsor legfontosabb hívószavait: a hatalmat és privilégiumot, az összeomlást és a káoszt.

Ami az alapokat illeti, csak egy gyors összegzés.

Diane Lockhart, a liberális ügyvéd, akinek az irodájában finoman, mégis megkerülhetetlenül ott díszeleg a közös fotója Hillary Clintonnal, egyik napról a másikra egy olyan korban találja magát, ahol eltűnnek a hagyományos társadalmi és kulturális kapaszkodók, ahol a felfordulás az alapállapot, ahol már nem csak a populizmus diktálja a trendet, hanem az erőszak is. Mindezt Chicago nagy múltú, és nem mellesleg a múltjában és a jelenében is hangsúlyosan fekete ügyvédi cégének, a Reddick-Bosemannek a kötelékében éli meg, amelynek az egyik alapítója Martin Luther Kinggel bandázott annak idején, és ahol ő, a nagy Diane Lockhart számít a "kisebbségi leigazolásnak".

Diane eleinte úgy gondolja, ha a saját kis világában képes kizárni az elmebajt - ahogyan ő Trump elnökké választását értelmezi -, akkor nem győz az őrület, de aztán kiderül, hogy ennél többre van szükség. Hogy nem maradhat a saját kis világában, amelybe aztán törvényszerűen be is kúszik az őrület. És ezt az őrületet az alkotók már eddig is zseniálisan ragadták meg. Nehezen felejthető például az a jelenet még az első évadból, ahol a férjének, Kurt McVeigh-nek (Gary Cole) a vállán, egy zúzódáson elevenedik meg - mintha csak egy Rorschach-teszt lenne - Donald Trump, akivel Diane szenvedélyes beszédbe is elegyedik.

A Trump-korszak hol a szarkazmus, hol az abszurd, hol a tragédia filterén keresztül jelenik meg a sorozatban. A Diane védelmében mindig is nagy erőkkel vetette bele magát a politikai örvényekbe és merített inspirációt az épp aktuális történésekből, egyúttal kontextust adott nekik, vagy épp továbbgondolta őket. Szerepet kapott az epizódokban a terrorizmus, a fake news, a metoo, a rendőri erőszak, a rasszizmus, a szexizmus, és még Trump állítólagos moszkvai pisiszex-videója is dicsőségesen bevonul a tévétörténelembe (egy kis főhajtással Quentin Tarantino előtt).

Diane Lockhart karaktere már az anyasorozatban, A férjem védelme című produkcióban is volt olyan erős, hogy sokszor feszegette a szerepe kereteit - de ott még hagynia kellett, hogy a főszereplő Alicia Florrick (Julianna Margulies) tündököljön. A spin-off viszont már teljes reflektorfényt biztosított ennek az izgalmasan összetett figurának: Diane Lockhart intelligens, magabiztos, szarkasztikus, akiben a gyilkos ösztön mellett ott a gyengédség is, és aki - hogy tovább bonyolódjon a helyzet, megveszekedett liberális létére beleszeret egy megveszekedett konzervatívba, ami igazi kincsesbánya lesz a forgatókönyvírók kezében.

És akkor mindenképpen beszélnünk kell az úgynevezett Lockhart-nevetésről, amelynél jobban kevés emberi gesztus képes megragadni egy helyzet lényegét.

Királynői. (lenti videó)

Mikor higgyünk és mikor kételkedjünk?

A Diane védelmében eddigi három évadában sem fogták vissza magukat az alkotók, de a negyedikre úgy igazán szabadjára engedték a gyeplőt, hogy sokkolják az eddigi rajongókat, és az újonnan becsatlakozókat is. Mert lehet, hogy első látásra egy jogi sorozattal van dolgunk, de a Diane védelmében egy valóságos alkotói forradalom terméke, amely folyamatosan feszegeti a valóságról és az igazságról alkotott elképzeléseink kereteit.

És itt most kénytelenek vagyunk a spoilerek irányába elindulni, ha választ akarunk az olyan kérdésekre, hogy mennyire jelent biztos kapaszkodót a valóságunk.

Ha Donald Trump és Brett Kavanaugh olyan, mintha csak egy rossz álom lenne, ahogy azt Diane Lockhart megéli, akkor mégis mi közük a valósághoz?

A negyedik évad első epizódja ugyanis rögtön arra vállalkozott, hogy meggörbítse a teret és az időt, és eljátsszon az egyszerre abszurd és normális gondolattal, hogy mi lenne, ha négy évvel ezelőtt nem Donald Trump, hanem Hillary Clinton nyerte volna az amerikai elnökválasztást. Ez a gondolatjáték már csak azért is bizsergető ettől a sorozattól, mert aligha volt még egy olyan produkció az elmúlt években, amely képes lett volna jobban megeleveníteni a Trump-elnökség apokaliptikus vonásait, mint a Diane védelmében.

Így aztán felidézik a sorozat első évadának már itt is emlegetett első jelenetét, amelyben Diane a kanapén ülve még megsemmisülve nézte végig Donald Trump elnöki beiktatását, hogy aztán a negyedik évadban azért kezdjen el pezsgőt locsolni szintén egy kanapéról felpattanva, mert valójában Hillary Clinton tette le az elnöki esküt. Ezen a ponton kézenfekvő feltenni a kérdést, amit Marissa (Sarah Steele), az asszisztense fel is tesz, miszerint Diane vajon ismét varázsgombázik-e. Ebben egyébként a korábbi évadok alapján már semmi meglepő sem lenne, hiszen Chicago elismert és nagyra tartott ügyvédje időközben a pszilocibin nagy rajongója lett, de a helyzet a negyedik évad elejére odáig fajult, hogy már Diane sem tudja erre a választ. A talaj legalább olyan erővel csúszik ki a lába alól Clinton elnökségétől, mint annak idején Trumpétól.

A Trump-elnökség kezdeti sokkjára, majd a későbbi meghatározó eseményeire, gesztusaira, mondataira építő sorozat egyik vezérfonala az a felismerés, hogy manapság milyen gyorsan lesz a szatírából valóság. Diane Lockhart valóságérzékelése már a korábbi évadokban is itt-ott léket kapott, de mostanra a szürrealizmus végképp beépült az életébe.

Innen nézve egy Clinton-elnökség már abszurd utópia, és az alkotók ennek megfelelően képzelik el: mert egyrészt Hillary Clintonnak csak nyernie kellett egy elnökválasztást, és az emberiség rögtön megtalálta a rák ellenszerét, megmenekültek a jegesmedvék, és virulnak az őserdők. Másrészt viszont Trump nélkül Amerika megspórolta azokat a traumákat is, amelyek aztán a valóságban mozgalmakká értek.

Mert lehet, hogy Clinton alatt azt se tudtuk volna, hogy ki Brett Kavanaugh, de a forgatókönyvírók azt is biztosra vették, hogy a demokraták nagy barátja és bőkezű támogatója, Harvey Weinstein sem bukott volna bele a bűncselekményekbe, amelyeket elkövetett, és lehet, hogy ma is vígan adna interjút a valóságban szexuális zaklatással megvádolt Matt Lauernek vagy Charlie Rose-nak, akiket szintén nem ért volna utol a metoo mozgalom - hiszen nem is létezett volna, nem lett volna miért léteznie:

mintha csak minden változást és fejlődést elfojtott volna az, hogy egy nő végre odaért az elnöki posztra.

További spoilereket megspórolva az új évad vezérmotívuma nagyjából az, hogy a gazdagok és befolyásosak miként értelmezik úgy a priviliégiumaikat, mint amelyek nemcsak az emberek, hanem a törvény fölé is helyezik őket, és aminek sok köze van az előzetesben is lobogtatott rejtélyes 618-as memóhoz, amelyről rögtön az elején süt, hogy Diane Lockhartnak sok fejfájást fog okozni.

És itt az alkotók képesek tovább fokozni a szétesést. Az első évad végén az ügyvédi iroda névadója, Adrian Boseman (Delroy Lindo) és Diane még azon elmélkedik, hogy milyen kegyetlen és furcsa idők járnak - "Olyan érzés, mintha valami kilazult volna. Mintha nem működne az egyik alkatrész" -, de mégis, egymást nyugtatva megegyeznek abban, hogy az egyetlen állandó a törvény. Lehet odakint felfordulás, isten tudja, mit művelnek az emberek, de a törvénybe lehet kapaszkodni.

És ez az a kapaszkodó, amely a negyedik évadra eltűnik. Érthető módon az ügyvédek, akik a hivatásukat és a világnézetüket alapozták a törvény erejére, kissé össze lesznek zavarodva.

Forrás: HVG